Krakkói kaland

Tartozom egy-két beszámolóval, de a krakkói utunknak erősen ülepednie kellett, hogy az idő megszépítse, aztán a nyári nyaralás után nagyon sűrűek lettek a napok.

Egy akciónak köszönhetően hirtelen felindulásból elkövetett, meglehetősen átgondolatlan, hétvégi kiruccanásnak tervezett buszjegy vásárlással kezdődött május első hétvégéjére, melynek során 1.870,-ft-ért sikerült kettőnknek megvenni az oda-vissza jegyet, péntek délutáni indulással, vasárnap éjszakai visszaúttal.

A Polski Bus nekem teljesen ismeretlen volt, és nem lettünk barátok. Már az egész nagyon rosszul indult. Odaértünk időben a Kelenföldi állomásra, ahol fél óra késéssel megérkezett egy busz. A sofőrök vagy nem beszéltek egyáltalán angolul, vagy csak nem akartak megszólalni, de meglehetősen parasztok voltak, ezen nincs mit szépíteni. Nagy nehezen kiderült, hogy a busz Krakkóba (is) megy, még nagyobb küzdelmek árán sikerült a cuccunkat (gyerek hátihordozó) beimátkozni a csomagtartóba, odaküzdeni magunkat az ajtóhoz, ahol előttünk még vagy 4-5 ember felszállt soron kívül, majd közölték velem, hogy 2 hely maradt a buszon, egy fent, és egy lent!?! WTF?? Itt jegyezném meg, hogy az egyetlen kisgyerekkel álltam ott, és bár nincsenek sosem nagy elvárásaim emiatt, de eleve késve indulva, amikor az érkezés amúgy is 0.20-ra van kiírva, talán belefért volna annyi, hogy előre vegyenek minket.

Nekiállok telefonálgatni, merthogy azt sem tudták megmondani, hogy akkor mi vajon hogy jutunk el a célállomásra, a nem túl kedves (kicsit paraszt, de semmiképp sem segítőkész) telefonos fiatalember közölte hogy jön majd még egy busz, de hogy mikor, azt nem tudta megmondani... Időközben eleredt az eső is, hát erősen gondolkoztam, hogy elinduljak-e hazafele.

De nem indultunk. Megjött a másik busz. A sofőrök és emberek nem kevésbé taplók, mint az előző busz esetében, a végén bár feljutottunk, majdnem nem találtam két egymás melletti helyet... nagy nehezen sikerült fent egy üres kettes ülést találni. A busz főként lengyelekkel volt tele, akiket – lengyel-magyar barátság ide vagy oda – már londoni létem óta nem kedvelek, és hát ezek most ráraktak a gyűlöletemre vagy 32 lapáttal. Indulás utáni kb. 37 másodperccel az előttem ülő „hölgy” hátradönti a támláját úgy, hogy kb. a samponja szagát éreztem, mert tőlem kb. 2 centire landolt. Erre gondoltam én, hogy majd én is legalább 3,5 centit hátradöntöm, hát felejtsem el, a mögöttem ülő felháborodva tiltakozott és felbaszta mindkét lábát a támlára, hogy nehogy véletlenül... nem tudom, tapasztaltátok-e már, hogy milyen amikor az ülésedre hátul felrakja a térdeit... kellemes.

Nekem se kellett több, végül is a hétkerben nőttem fel! Majd részben a kiváló budapesti utaknak, részben a kreativitásomnak köszönhetően hamar lerendeztem, hogy az előttem ülő visszavegyen a hátradöntésből, a mögöttem levő meg kivegye a csülkeit a hátamból (én is felraktam a lábam az előttem levő ülés támlájára és nyomtam a széket, valamint minden egyes úthibának köszönhető mikrodöccenésnél úgy csináltam mintha legalább félméteres lyukba hajtottunk volna, és megküldtem a székeket előre-hátra). Mehetünk tovább...

Pihenő nem volt a kb. 6 órás úton, ami gyerekkel nehezen kivitelezhető pisilés nélkül. A busz wc-je vetekszik a legundorítóbb nyilvános klotyóval, ami még mielőtt bárki lekommentelné, hogy „mit vártam?!” egyáltalán nem elfogadható. Szerencsére Zsombit sikerült mesével lefoglalni (imába foglaltam a tabletemet), meg neki azért sikerült is összekucorodva aludnia.

Érkezés éjjel 1 óra után nem sokkal, az egész buszállomás totál kihalt, keresem a taxikat, felmegyek, lejövök, mindezt a hátihordozóval, hátizsákkal és gyerekkel a nyakamban, majd nagy nehezen megpillantok egy darab taxit az állomás mellett, aki nagy duzzogva elvisz a szálláshelyre, ahonnan menet közben hívtak már, hogy hol vagyok, mert ott azért nincs 0-24-es portaszolgálat, és bár jeleztem, hogy későn érkezünk, de nem ennyire. Megnyugtattam a hölgyet, hogy már a taxiban, és mindjárt ott leszünk, és az első pozitívum az volt, hogy ez hölgy kedvesen és mosolyogva fogadott minket a brutál késői érkezésünk ellenére.

Szállás: ez még mindig a hotels.com-os ingyen éjszakáimból volt, itt.

Szuper jó helyen, nagyon szép, tiszta, modern, jól felszerelt, egy rossz szavam nem lehet rá. A kilátás a legtöbb szobából belső udvarra néz, de engem ezek nemigen szoktak zavarni, nem a szobai kilátások miatt szoktak többszáz- vagy ezer kilométert utazni.

Ahogy beértünk, már tettem is Zsomcit aludni, és egy gyors zuhany után követtem én is.

Egyetlen tuti fix programunk volt: meglátogatni az egyik Karmello-t, ahol brutál durva igazi forró csokit lehet kapni. Nagy lelkesen magamra vettem a hátihordozót (ami egyébként kategóriájában a legjobb) arra az esetre, ha elfárad a gyerek. Persze a gyerek kb. 3,5 perc után menthetetlenül fáradtnak érezte magát, úgyhogy felkéredzkedett. Hááát.... ekkora gyerekkel már nem nagy élmény. Megérkeztünk a kávézóba, megkértük a magunk kis forró csokiját, ami olyan durva, hogy ketten nem bírtuk meginni, de átrakták nekünk elviteles pohárba. Azért ezt legközelebb sem hagynám ki! 😋

Találtam még egy Zsombinak való programot: autókiállítás! Ez legalább érdekelte is, és tényleg szuper volt!

Innentől kezdve kifejezett program nem volt, azt azért sejtettem, hogy egy 3,5 éves gyerekkel nem lehet bevenni Krakkót két nap alatt úgy, hogy közbe ne sorvadjanak el az izmaim, és ne kapjak agyérgörcsöt a folyamatos hisztitől, szóval csak úgy lazán sétáltunk tovább a főtér fele.

Azon kívül, hogy hamar elfáradtam, le akart szakadni a hátam, és tulajdonképpen a főtéren kívül nem sok mindent (semmit sem) láttunk, nemigen tudok mesélni az első napról mást. A főtéren szerencsésen belefutottunk egy buborékfújó srácba, aki a kölyköket szórakoztatta, ez Zsombinak is tetszett azzal együtt, hogy a második lépés után a szappanos vizes földnek köszönhetően kiterült mint egy béka, de gyorsan felpattant és szaladt tovább kergetni a buborékokat.

Visszatértünk a szállásra, ahol az ajtó előtt várt minket a reggeli. J Fogalmam sincs mikor hozhatták, már a késői éjszakai érkezésnek hála nem reggel 8-kor indultunk várost nézni, de kifele menet még nem estünk át rajta. Így hát vacsora lett belőle, annak oké volt.

Facebookon persze tudattuk a nagyvilággal, hogy mi most épp itt tengetjük az időnket, aminek hála kiderült, hogy egyetlen gyermekem egyetlen nagyszülője, aki nem mellesleg turistákkal járja Európát már ősidők óta személyszállításra alkalmas gépjárművel – autóbusszal, másnap épp Krakkóba érkezik, és épp majdnem az egész napja szabad lesz! Felettem megjelentek a szivárványos csillámpónik, a Trolltunga visszatért Norvégiába a szívemről, meg a hátamról, és mint a drogfüggő, aki épp belőtte a cuccost, vigyorogva dőltem hanyatt, és engedtem el egy csendes „megvagyokmentve” sóhajt!

Így másnap reggel nem siettem el az indulást – megvártam a reggelit – és kimaxoltuk teljesen a check-out időpontját, aztán nyakamba vettem mindent és elindultunk a város másik vége fele, a vélt találkozási helyre. Sok-sok várakozás és sétálás nyolc mázsa cuccal, majd kiderül, hogy ááá mégsem ott szállnak le az utasok, hanem a Wavel mellett. Keresek valami térképet (mobilnetem nem volt, mert szaros céges telefon és nem engedtek rá mobilnetet külföldre, még akkor sem, ha fizetek érte – dögölj meg EY), persze konstatálom, hogy min. 2 átszállás és 180 perc sétával elérhetünk oda, ahol valószínűleg majd lesznek, és már előre gyűlölöm az egész tortúrát. A Wavel egyik felén leszálltunk, séta indul, telefon, merre vagy, mit látsz, ja jó, akkor megyek arra, Visztula megvan, akkor itt sétálunk, tizenpár perc elteltével, ohh halleluja már látom a buszt (egészen feltűnő, összetéveszthetetlen barnás színe van), és kb. csak másik 20 perc sétával oda is érünk. Odaértünk! Kiderült, hogy a szállásunktól egészen pontosan kábé 100 méterrel volt a buszparkoló! Na itt azért majdnem összekarmoltam magam, hogy igazából csak ki kellett volna sétálnunk a folyópartra, és ott tengeni pár órát. De már minden mindegy, cuccaim leraktam, azt is megbeszéltük, hogy a papa mindent hazahoz busszal, így kis hátizsákkal kellett csak hazaindulni, ami hatalmas nagy segítséget jelentett akkor. Keresünk egy nyilvános wc-t, igaz fizetős volt (2 zloty, ami saccperkábé 70 forintnak felel meg), de a buszos klotyóhoz képest, itt enni lehetett volna a földről. Megkávézunk, elindulunk, séta a folyópartra, papa meg unokája bohóckodnak, fogócskáznak, én pedig nyugodtan nézelődhettem a partmenti vásárban.

Kb. 6 óra körül el kellett válnunk, megérkezett a csoport, akik szokás szerint el voltak ájulva, hogy találkozhatnak a sofőr családjával, de ez az ájulat már nem nekem szólt (régebben igen, én voltam a legkisebb nagylány), hanem a cuki unokának. Mindenki lelkesen, vigyorogva integet a buszról (ahol még a mikrofonba is bemondta a tour guide, hogy kik is vagyunk mi), miközben én nem győzöm kirángatni a gyereket a seggemből, és meggyőzni, hogy ugyan már valami karlendítést csináljon már legalább a nagyapjának... de hát ő nincs ehhez hozzászokva még!

A buszunk nem sokkal éjfél előtt indult vissza, így nekünk azért maradt még némi elütnivaló időnk, de azért elindultunk az állomás fele. Mellette van valami pláza, ahova betértünk – meleg van, wc van, kaja van, mi kell még – aztán át az állomásra. Kevésbé szarul telt az idő, mint induláskor, volt fedett kinti, fedett benti hely, borzasztó szar kávé tele zaccal, még mellé hullafáradtan és előre féltem, hogy a visszautunk hasonlatos lesz a kiutunkhoz.

Természetesen késve érkezett a busz, és úgy tűnt, hogy ezen se leszünk kevesen, de az égiek megkegyelmeztek és a busz félig sem volt. Nem ült se mögöttünk, se előttünk senki, így mi az üléseket hátradöntve, Zsombi rajtam elterülve, én mikor hogy keresztbe kasul helyezkedve hazajutottunk. Zsombor végigaludta az utat, magamról ezt nem tudom elmondani, de az nem is volt szempont. Szerencsére az agyamra az akkori munkahelyemen (lásd fent) nem volt szükség.

Tanulságok:

• gyerekkel ilyen hosszú útra busszal nem megyek
• a babakocsi még a nagy gyereknek is jó, le kell szarni, hogy ki mit gondol, nagy hasznát vettem volna
• várost nézni inkább egyedül, vagy több időt hagyva, jobban szervezve/tervezve, babakocsival felszerelkezve
• több figyelmet kell fordítanom az eddig kevésbé vonzó nyaralóhelyekre, ahol inkább természeti látnivalók vannak, ahol inkább kirándulni, sétálgatni lehet, mint pl. valamely görög sziget, ami engem eddig nem vonzott, de kezd reálisabb úticélnak tűnni

Így, nagyjából fél év távlatából már nincsenek rémálmaim, de a nyári nyaralásunk úticélját erősen befolyásolta... de erről majd a következő bejegyzésben (remélhetőleg hamarosan).

További képek a facebook oldalon: Anya utazik